Beismerem, azzal a kevés ismerettel, amivel a siketek világáról rendelkeztem, felőlem bárki lehetett halló vagy hallássérült. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen óriási különbség van a két világ között.

Majd jött a bébi. Hallássérülten.
 

Egészen addig nem éreztem a fontosságát, míg a fiunk, Ayden meg nem érkezett erre a fura világra – nem teljesen hallón, de nem is teljesen siketen. Amikor diagnosztizálták kis-közepes hallássérülését, nekiálltunk megosztani az információt a családdal, barátokkal, ahonnan érkeztek a jobbnál-jobb kérdések: „Szóval akkor Ayden Siket?” Persze csípőből válaszoltam, hogy nem, természetesen nem az, pedig még ha sok mindent hall is, be kellett látni, hogy Ayden az. Siket. A másik kedvenc kérdésem, ami rendszeresen érkezett, az az „Oh, akkor jelnyelvet használtok?” – feltételezve ugye, hogy mindenki, aki hallókészüléket visel vagy hallássérült, használja a jelnyelvet. Nehéz volt megtalálni Ayden helyét a világban. Sok időbe telt, és sokáig nem is volt egyértelmű, hová tartozik valójában. Az egész annyira zavaros és végtelenül magányos helyzet volt.

Az érzés, hogy nem tartozunk sehová
 

A családban és a barátok között Ayden volt az egyetlen hallássérült gyerek, nem volt hasonló tapasztalattal rendelkező körülöttünk. Így amikor elkezdtünk egy picit több figyelmet fordítani a hallássérülésre, a Siket társadalomra és a Siket kultúrára, tisztában voltunk vele, hogy támogatásra van szükségünk, információkra, de nem tudtuk, hová is fordulhatnánk. Azt mondták, hogy Ayden „túl sokat hall” ahhoz, hogy tagja lehessen az igazi, nagybetűs „Siket” közösségnek. Emlékszem a pillanatra, majd’ megszakadt a szívem. Bennem szemernyi kérdés sem volt, hogy Ayden sikeres lesz az életében, de folyton ott volt a kérdés: vajon hogyan fogja ő mindezt megélni és végigcsinálni? Vajon ugyanazt a magányt fogja érezni, amit én éreztem anyaként? Nem értettem. Hogy lehet ő kitaszított egy olyan társadalomból, ahová mi egyértelműen úgy éreztük, oda tartozik?

Végül is, mi nem kizárólag jelnyelvvel kommunikálunk. Ayden tud beszélni, és a hallókészülék segítségével a legfontosabb hangokat is hallja.

Megtaláltuk a helyünket
 

Nem telt bele pár év, hogy rátaláltunk a Phonak „Hearing Like Me” blogjára. Belecsöppenve ebbe az online közösségbe, amiről nem is tudtuk, hogy létezik, úgy éreztük, megérkeztünk. Mintha csak hazaértünk volna; rengeteg hozzánk hasonló helyzettel és történettel találkoztunk más-más családokról azoktól a szülőktől, akik saját történeteiket osztották meg a blogon. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy hallókészülékekről készített fotók kezdik el megtölteni az idővonalamat, hiszen voltak ott más, szintén hallássérüléssel küzdő gyerekek is. Úgy éreztem, végre nem vagyunk egyedül, és egy olyan közösség részei lettünk, ahol minden egyes ember a saját különleges útját osztja meg egy olyan felületen, ahol igazán támogató közösségben érezhetjük magunkat. A Phonak „Hearing Like Me” blogja valóságos mennyországot jelentett akkor és ott az igencsak széles Siket és hallássérült közösség számára.  

Tartozni valahová
 

Hallássérült kalandjaink során először éreztem azt, hogy végre tartozunk valahová, és büszke is voltam nagyon, hogy egy ilyen fantasztikus, különleges társaság tagjai lehetünk. Hiszen az identitás és a valahová tartozás kéz a kézben együtt járnak. Ahogy Brene Brown Ph.D. író, közösségi felszólaló és kutató professzor írta: „Biológiai, kognitív, fizikai és szellemi értelemben is a szeretetre vagyunk huzalozva — arra, hogy szeressünk és szeressenek, és tartozzunk valahová.”

A vágy, ami meghatározza az emberi létet, hogy megtaláljuk a helyünket, tartozzunk valakihez, valahová, ösztönös. Ami tökéletesen igaz volt a saját családunkra is.

A Siket társadalom ma már hallássérült gyermekekként ismeri el csemetéinket; egy hallássérült emberekkel teli, kemény világhoz tartoznak, amit csak remélni tudunk, hogy egy nap majd sokkal nagyobb egyetértés és összhang fog jellemezni. Amihez a Phonak „Hearing Like Me” blogja egy tökéletes első lépés.