Amikor megkaptam életem első hallókészülékét, mindent megtettem azért, hogy titokban tartsam a hallásvesztésemet, így mások előtt sosem cseréltem benne elemet.

Amikor végre felvállaltam a hallókészülékem
 

Nagy lépés volt számomra az első hallókészülék. Nem sokra rá kezdtem el viselni, hogy kikerültem a több mint egy évtizedig tartó tagadó fázisból. Úgy voltam vele, hogy bárki-bármit mond, én tökéletesen hallok. Utólag visszatekintve tényleg hihetetlennek tűnik, de hát sajnos ez van. A tagadás fázisa az ilyen.

Amint hajlandó voltam hallókészüléket viselni, az azt is jelentette egyben, hogy vége a tagadásnak, tudomásul vettem a problémámat, de ettől függetlenül egyáltalán nem álltam rá készen, hogy megosszam ezt másokkal is. Nem voltam felkészülve a barátaim reakciójára. Folyton az járt a fejemben, hogy vajon ki tudja, mit fognak rólam gondolni? Tuti, hogy kizárnak majd a társaságból, mert már nem vagyok, és nem is leszek sohasem „normális”. 

Miután fogalmam sem volt, hogyan fognak mások reagálni, úgy döntöttem, nem mondom el senkinek. És ebben eléggé határozott voltam. Pontosan ezért jelentett az elemcsere érzelmi megpróbáltatást, mert attól tartottam, ha felfedem a hallássérülésem mások előtt, akkor majd kérdezősködni fognak és kirekesztenek.

A rettegett elemcsere
 

A blogomban így írtam a rettegett mumusról, az elemcseréről, még a kezdetekkor:

„A kezdetek-kezdetén, amikor elkezdtem viselni a hallókészüléket, és lemerült benne az elem, általában elbújtam valahová. Ezekben a napokban megtalálható voltam elemcsere közben a nyilvános mosdókban, a munkahelyi mosdókban. De nem csak mosdókban… Néha, amikor egyedül voltam az irodában, kicseréltem volna az elemet asztalomnál is, de miután egylégterű irodában dolgoztunk, mindig attól tartottam, hogy valaki visszafordul majd, és meglepődve látja, hogy min ügyködöm remegő kézzel, mint aki a saját bejárati ajtaja előtt toporogva nem találja a lakáskulcsát, miközben egy egész zombi horda üldözi.”

Miután megírtam a cikket, megosztottam különböző hallássérült csoportokban a Facebookon, és azt tapasztaltam, hogy rengetegen küzdenek ugyanezzel a problémával! Az egyik olvasó például azt írta nekem e-mailen, hogy őt is simán hívhatnák „fürdőszobai elemcserélő”-nek. Egy másik pedig azt, hogy ha nem talál nyilvános mosdót, akkor kiáll az erkélyre elemet cserélni! Ez elképesztő!

Így változott meg minden
 

A mosdós-napok ma már nagyon távolinak tűnnek, mostanában már ott cserélek elemet a hallókészülékemben, ahol csak akarok. Amikor az emberek látják ezt, általában feltesznek egy-két kérdést, amit inkább kíváncsiságnak érzek, mintsem ítélkezésnek éreznék. A kérdéseikre úgy tekintek, mint egy lehetőségre, amelynek kapcsán elmondhatom, hogy hallókészüléket viselek, és egyben kérem őket, hogy ha szólnak hozzám, akkor azt felém fordulva tegyék, tisztán és hangosan, és elsőként hívják fel a figyelmemet, hogy ne legyen probléma a köztünk lévő kommunikációval.

Mindent egybevéve. Visszatekintve a múltra, hálás vagyok, hogy sikerült megbarátkoznom a helyzettel, és vége a „fürdőszobai-elemcserélő” korszakomnak… Ami miatt lássuk be, teljesen felesleges volt annyira izgulnom!