Izgalmas-mozgalmas, csöppet sem szürke hétköznapok

Budapest, Hungary
Izgalmas-mozgalmas, csöppet sem szürke hétköznapok

Jó ideje nem hallattam már magamról, legalábbis itt, a Phonak blogján. Pedig annyi mindenről tudnék írni, mindig jönnek újabbnál-újabb ihletek. És hogy milyen az élet egy totyogóval és egy izgőmozgó 6 évessel? Az biztos, hogy nem unatkozunk!

-  Seres-Kormány Anita írása

Általában mindig akkor jön az ihlet, amikor még véletlenül sem tudom papírra vetni...igaz, papírra egyébként sem tudnám semmilyen körülmények között, mert azt vagy a gyerekek firkálják össze, vagy amilyen szeleburdi vagyok néha még anyukaként is, sikeresen eláztatom akár egy kávéspohárral is. Ádámnak, a másfél éves kissrácomnak továbbra is szenzációs éjszakái vannak, még a legjobb esetben is legalább 6x felkel. Fogáttöréseknél pedig ennél sokkal többször… és mivel a cumit már jó ideje hanyagolja, „cicis kiütéssel” altatom vissza. :) Már csak 5 fogacska van hátra, szóval hősiesen kitartok! 

Próbálok rájönni, hogyan lehet éjszaka mélyen, kiadósat aludni maximum fél óra alatt, két kegyetlen –gyereksírást jelző- lámpavillogás között, egyelőre sikertelenül... és hogy ne csak a lámpa frusztrálja az agysejtjeim, még a rezgő egység is rázza a kispárnám, ha épp „esemény” van. Reggelente Mr. Bulikirály persze frissen, energiabombaként ébred, és miután 6x átbukfencezik rajtam, nehogy tovább merjek akár félig csukott szemmel is pihenni, odasprintel a tesójához, hogy őt is meggyurmázza, aztán fut néhány kört a lakásban, előveszi a labdát, focizni kezd vele és győzelemittasan kiabálja közben hogy GÓÓÓÓÓL!  Én pedig zombiként is kúszom-mászom utána, mert a nagy tesó nem mindig örül annak, ha úgy keltik, hogy a fejére ülnek.:D Hétvégeken persze a férjem se marad ki a reggeli tornapartikból, ilyenkor boldogan átadom neki a terepet, és legalább a kávém megihatom nyugodtan.

A kialvatlanság egyébként látványosan megvisel, türelmetlenebb, bágyadtabb, figyelmetlenebb, szétszórtabb vagyok, naponta általában 15x elhangzik tőlem a „hová tettem” kérdés, illetve babona ide vagy oda, legalább kétszer vissza kell fordulnom valamiért még ajtócsukódás után is. Néhány kedves jóakaróm szerint drasztikus megoldást kellene alkalmaznom Ádám éjszakai felkeléseire, de túl vajszívű vagyok, nekem az ilyesmi nem megy, na. Dávid is kinőtte, remélhetőleg Ádám is túl lesz rajta egyszer.

És hogy milyen az élet egy totyogóval, és egy izgőmozgó, kiváncsi 6 évessel? Dávidot már utolérték a csúnyább/szemtelen kifejezések, hallja itt-ott, oviban, és sajnos néhanapján alkalmazza is, ilyenkor biztosan örül annak, hogy az anyukája nem szól rá, mert nem hallja. :D Ez ellen sajnos nincs orvosság, ez a fajta „engedékenységem” nála egy jolly joker – bár ha épp egy halló személlyel vagyok, akkor megkérem, hogy jelezze, ha valami olyasmi csúszik ki a száján.:) Ha épp hisztizik, sír valamiért, akkor is nagyon kell fókuszálnom a mondandójára, mert ugyebár melyik sírásra görbülő száj tudna frankón artikulálni?! Mindezek mellett Dávid egy igazi cukipofa, imád szerepelni, és ahogy ő mondja: „vicceskedni”. És ami nagyon fontos számomra, rajong a kistesójáért! Ovis futóversenyekre sajnos nem tudom benevezni, szerinte az ilyesmi nagyon unalmas. De tudom én, mi az igazi oka: nem szereti, ha valaki gyorsabb nála, márpedig az ilyesmi egy korosztályos versenyen simán előfordulhat. Nade nem baj, Ő a KISE focistája, úgyhogy büszkék vagyunk Rá!

Ádám talán még a bátyjánál is fogékonyabb a jelnyelvre, és ezzel nagyon megkönnyíti a kettőnk közötti kommunikációt. Bevallom, tényleg nem tudom, melyik szava volt az első, hallássérültként ez szerintem teljesen normális, hiszen nem tudhatjuk melyik szót ejtette ki éppen helyesen. Nagyon korán „anyanya-zott”, először azt hittem, ez valami halandzsa, de aztán egyre nyilvánvalóbban fejezte ki magát, és lettem anyanya-ból Én, Anya.:) Ezt a szót most is előszeretettel használja megszámlálhatatlanul sokszor, persze úgy, hogy közben ütögeti a kicsi kezecskéjével a combom, fejem, vagy ahol éppen elér, tudja, hogy a hallássérülteknek így kell „jeleznünk”, ha mondandónk van.:) És anya figyel, Ő pedig hanggal kísért jelekkel elmondja, mit szeretne: „ham-ham”, „inni”, „játééééék”, vagy például hozza a cipőjét és mutat az ablak felé: „Anya, pipő, ki, ki!”

Van, amikor a fülecskéim pihenésre vágynak, viszont ilyenkor még jobban kell figyelnem. Az a bizonyos „gyanús csend” lehet, hogy nem is annyira csendes, előfordul, hogy az állandóan ajtót-fiókot-hűtőszekrényt becsukó kezecskék pici kis ujjacskái épp beszorultak valahova, és ezért nem kerül elő a gyerek, miközben fájdalmasan ordít. És ha nincs hallóka, akkor nincs sírásérzékelés sem, csak a nyugis(nak hitt) csend… Igazából ilyenkor elmerülni sem tudok például főzésben, takarításban, internetezésben sem, mert másodpercek alatt felmászik az asztal tetejére is, és vidáman rikácsol, dobog a lábával, rajtam meg ilyenkor átfut egy enyhébb szívroham.:)

A zene mindkét gyermekemnél nagy szerelem, én is imádtam gyerekkoromban. Most ugyan a basszust érzékelem, de a dallammal még hadilábon állok. De ami késik, nem múlik, talán csak be kellene mennem egy újabb beállításra mondjuk ZoliPhonkához.:) Kétlem, hogy annyira élvezetesek a saját magam által kreált kották a dalszövegekhez. :D

Nálunk a reggeli ovijáratok se mindig szokványosak: nem is olyan régen, amikor mínusz 8-10 fok volt, úgy láttam a legpraktikusabbnak, ha babakocsival megyünk. De nem ám csak úgy egyszerűen!:) Ideiglenesen egy 1 km-re lévő, másik óvodába járnak a gyerekek, mert a sajátjuk felújítás alatt áll. Reggelente nincs annyi időnk, hogy alacsonypadlós trolira várakozzunk, egy „hagyományosra” pedig képtelen vagyok felszállni babakocsistul. És sajnos segítőkész emberek sincsenek mindig kéznél olyankor. Úgyhogy mit nekünk a mínuszok?! Dávidot beöltöztettem, csak a szeme látszott ki, énis téli futószerkót húztam, Ádám pedig vidáman pózolt a hideg ellen esővédővel felszerelt babakocsiban, bundazsákban. Dávid rollerrel suhant, én pedig Ádámot magam előtt tolva száguldoztam, bizonyára néhányan megrökönyödve nézhettek utánunk! :)

Délelőttönként sokat levegőzünk, sétálunk, viszem Menőmanót neki való társaságba is lehetőség szerint. Sokszor megállítanak az emberek, beszélni kezdenek Ádámhoz, ilyenkor árgus szemmel figyelek, mert szinte egészen biztos, Tőlem is megkérdezik, például hogy hány éves. Dáviddal sima ügy az ilyesmi, de a kis tolmácsom nincs mindig velem, neki ovis teendői vannak ugyebár.:) Nem szerettem az idei telet. A sapka, és a hallóka sajnos nem lettek barátok, olyan fejfedővel pedig még nem találkoztam, ami alatt ne sípolt volna a hallóka. Régebben megoldottam ezt a problémát úgy, hogy egyszerűen kivettem a fülemből, de most, hogy lételemem, ráadásul egyszerre jobb- és bal oldalon is, így a kétoldali besípolások elég idegesítőek. Ti vajon hogyan kezelitek ezt? :)

Apropó, sípolás! Néha olyan szinten nem figyelek, hogy bekapcsolva veszem ki, és egész éjjel vígan fütyörészik a Naída-m. Kész csoda, hogy még így sem merül le az elem, a férjem és Dávid türelme viszont gyorsan fogy, amikor nem jönnek rá elsőre, mi ez az idegesítő zaj. :)

Péntekenként újabban szuper elfoglaltságaink vannak. A Jel alapítványnak köszönhetően részese lehetek egy klassz csapatnak, jelnyelvi játszóterezéssel ütjük el az időt délután 4-6-ig. A helyszín a Down alapítvány vadonatúj, csudaszép Csodavárjában van, a résztvevők pedig 5-10 év közötti hallássérült, és halló gyermekek, így, integráltan. Fantasztikus érzés látni, hogy már ebben a korban is elfogadják egymást, és együtt játszanak! Nem mellékesen, öröm nézni, ahogyan például egy siket gyermek segíti jól halló kispajtását a jelek kivitelezésében. :)