Abban az időben csak azokat a gyerekeket vizsgálták, akikről tudták, hogy esélyük lehet a hallássérülésre, így a hallássérült újszülöttek 50%-át vizsgálat nélkül engedték haza a kórházból. Mint ahogy engem is.

Ma már csak emlék
 

Bár születésemkor nem ismerték fel hallássérülésemet, azért azt mondhatom, hogy még idő előtt rájöttek, hiszen akkor még 2,5 – 3 éves korban, vagy még akár ennél is később, 5-6 éves korban derült ki, hogy egy gyerek hallásproblémával küzd. A diagnózisom az akkor használt eszközöknek köszönhető, vagyis a porszívónak, a konyhai edényeknek, az ugató kutyának és a szülők pásztázó tekintetének. Na meg az anyai ösztönnek, amivel édesanyám rendelkezett, és felfedezte nálam a problémát. Miután elég bizonyíték állt szüleim rendelkezésére, a gyerekgyógyász – aki fittyet hányt anyám aggodalmaira – szintén nem mehetett már el az egyértelmű jelek mellett.

Még csak 14 hónapos voltam, és a szüleimet teljesen letaglózta a hallásvizsgálat eredménye, akik semmit sem tudtak a siketségről. A sok kutatást és gondolkodást követően úgy döntöttek, hogy meg kell tanulnom beszélni és szájról olvasni ahhoz, hogy független lehessek. A jeleket még csak-csak megtanultam, de a beszéddel hadilábon álltam, de szerencsére az ajtó nyitva állt ahhoz, hogy áthidaljuk ezt a problémát: a szüleim addig nyúzták az orvost, míg végül két hallókészülékem is lett, amit a testemen hámként kellett hordani. A napi beszédterápia is elkezdődött, ami aztán a suliban is folytatódott. Emlékszem, a beszédterapeuta mogyoróvajat nyomott a szájpadlásomra, hogy a hangok helyes kiejtéséhez jól tudjam használni a nyelvem… A szüleim szintén sokat foglalkoztak velem otthon: mindent felcímkéztek, csak hogy könnyebb legyen asszociálnom a dolgokra, a szájról való olvasás gyakorolásakor. Na meg aztán ha valamit akartam, akkor azt szóban kellett elmondanom.

Három évvel a születésem után a húgom is világra jött. Siketségem miatt őt már azonnal megvizsgálták, és súlyos hallássérülést diagnosztizáltak nála. Egyértelmű, hogy valamiféle lappangó gén okozhatta a hallássérülésünket, ami nem a Connexin-26, de akárhogy próbáltam rájönni, hogy mi is ez, hallássérülésünk forrása úgy látszik, örökre rejtély marad.

Siketként felnőni
 

A húgommal sima, hétköznapi iskolába jártunk, ahol nagyon klassz volt a hallássérüléssel élő gyerekek támogatottsága. FM rendszert viseltem, ami a mellkasomon viselve segített a hangok felerősítésében. Szerencsére akkor már fül mögötti hallókészülékem volt, de úgy néztem ki, mint Dolly Parton egy elfuserált plasztikai beavatkozást követően. A tanár, hogy segítsen a hallásban, mikrofont használt, de voltak pillanatok, amikor megfeledkezett róla, így mindenki hallotta, amikor ellátogatott a mosdóba. Szerencsére a technológia tovább fejlődött egészen addig, hogy a vevőkészüléket az övemre tudtam már csiptetni, így ballagtam át a középiskolába.

Sokat gondolok rá, mi lett volna, ha már akkor rendelkezésemre állnak a hallástechnológia mai vívmányai. Az internet, az okostelefonok, az üzenetküldési lehetőségek, az email sokkal nagyobb teret adtak volna a kommunikációhoz, nem úgy, mint akkor, amikor ha beszélni akartam, meg kellett kérnem a szüleimet vagy egy barátomat, hogy adják kölcsön a telexüket vagy a szövegírásra alkalmas telefonjukat. De annak, aki türelmetlen, nagyon hosszú idő az az egy perc, míg bepötyögtem a 160 karaktert. Ráadásul a telexen egyidőben csak egy személy tudott írni, a rendszer is lassú volt, így mire megérkezett a válasz – és meg is jelent, hogy el tudjuk olvasni -, lerágtuk a körmünket.

Vagy ott volt az operátor bevonásával való beszélgetés például, amikor írtam valamit, azt egy köztes személy felolvasta a címzettnek, a címzett válaszolt, amit az operátor leírt nekem, és így tovább. A kezdeti időkben önkéntesek működtették a rendszert és csak munkaidőben volt elérhető a szolgáltatás. Viszont vicces volt, mert sokszor az operátorok is belefolytak a csevegésbe.

A fejlődés nem állhat meg
 

Néha úgy érzem, nagyon öreg vagyok… De szerencsére még emlékszem a „Closed Captioning” előtti időkre, amikor még nem feliratozták a filmeket a tévében a siketek és nagyothalló számára. Akkor még a mi drága szüleink mondták el nekünk, hogy miről szól az adás, mit mondanak benne. Abban az időben egyáltalán nem volt elterjedt a feliratozás, úgy mint manapság, így a popkultúra nagy részéből ki is maradtunk. Csak néztünk hétfő reggel a suliban, amikor a többiek a hétvégi menő filmsorozat aktuális részét ecsetelték. Fogalmunk sem volt, miről beszélnek. 

A középiskola után egy magániskolába felvételiztem, ahol angol irodalomból szereztem diplomát. Rá pár évvel, mikor végre sikerült kitalálnom, mit is szeretnék csinálni, jelentkeztem a kaliforniai Berkley Egyetem újságírói mesterképzésére. Ekkor fedeztem fel és kezdtem el használni a CART rendszert, vagyis a valós idejű feliratozást, ami tényleg mérföldekre van az operátorok által működtetett rendszerhez képest! 

2006-ban cochleáris implantátumot kaptam, így már tökéletesen hallok mindent, és sokkal bátrabban mozgok, még akár a víz alatt is! Szabadúszó újságíróként dolgozom és különböző eszközöket használok, beleértve a szövegírásra alkalmas telefont, a Google Hangouts-ot és a különböző technológiai vívmányokat. Két halló gyermekem van, akik tökéletes kommunikációs képességgel rendelkeznek, hál’ Istennek…

Most, így szülőként még inkább tisztelem édesanyámat és édesapámat. Hiszen a szülő dolga az, hogy mindent megtegyen a gyerekeiért annak érdekében, hogy minden bennük rejlő képességet és lehetőséget maximálisan ki tudjanak használni, és ezáltal boldogok legyenek. Minden egyes alkalommal, amikor szóra nyitom a számat vagy az életemről mesélek, hálás vagyok a szüleim döntéséért, és még ma is csodálkozom az elért eredményeken ahhoz képest, hogy milyen technológia állt annak idején rendelkezésünkre. Viszont boldog vagyok, hogy a mai siket gyerekek már sokkal könnyebb helyzetben vannak, hiszen számtalan lehetőség közül választhatnak, ami megkönnyíti hallásukat és segíti őket a kommunikációban.