Tony vagyok, 31 éves, Ausztráliában élek, a munkám miatt sokat utazom. És elvesztettem a hallásom.

Hogyan történt mindez?
 

Fogalmam sincs. 2016 júniusában, a húszas éveim végén, egy súlyos fülbetegségből fakadóan egyszer csak elvesztettem a hallásom. 

Először azt sem értettem, mi történik. Nem értettem a testemet, hogy miért nem csinálja azt, amit kellene, és hogy miért nem működik úgy, mint azelőtt. Fel sem tudtam fogni, hogy ez most akkor valami egészen új dolog, egy igazi kihívás, ami új fejezetet nyit az életemben. Nem akartam elfogadni, hogy a halláscsökkenés ettől kezdve már folyamatos része lesz a mindennapjaimnak.

Az első hónap volt a legdurvább. Az összes létező érzés keresztül dübörgött rajtam; voltam zavarodott, voltam mérges, szenvedtem depressziótól, és voltam veszettül kétségbeesett. Bejártam az érzelmi hullámvasút teljes pályáját, miközben szerettem volna hinni, hogy ez alatt az egy hónap alatt közelebb kerülök majd az elfogadáshoz. De nem így lett. Ráadásul az érzelmi kitörések mellett felmerült egy rakás gyakorlati kérdés is.

Hogyan fog ez hatni a munkámra? Csak annyira befolyásolja, amennyire hagyom.
Vissza kell költöznöm a szüleimhez? Csak akkor, ha valóban ilyen mértékű támogatásra van szükség.
Meg kell tanulnom a jelnyelvet? Ebben a fázisban még nem feltétlenül.
Repülhetek még? Igen, hiszen a halláscsökkenés ezen formája nem érinti a repülést.
Hallókészülékre lesz szükségem, vagy implantátumra? A legjobban passzoló lehetőséget kell választani.
Mi okozta a hallásvesztést? Sosem fogom megtudni.
Ez az egész az én hibám? NEM.

Az a hónap volt a legkeményebb, és egyben a legtanulságosabb is, amikor elvesztettem a hallásomat. Nem csak számomra, de a környezetem számára is. Talán abban mind egyetértünk, milyen nehéz megvívni a Meniere betegséggel, és hogy milyen fontos szerepet játszik ez idő alatt a család, és a barátok támogatása. Ők segítettek, hogy az első hónapban csak magamra fókuszáljak, hiszen kellett találni egy fül-orr-gégész szakorvost, aki diagnosztizálja a hallásvesztést, majd egy audiológus szakembert, aki megvizsgálja a hallásomat, és elmondja, milyen drasztikus változásokat fog ez okozni a hétköznapokban

Így tértem magamhoz
 

Két hétig semmit sem hallottam. A kommunikációm annyiban merült ki, amennyit egy letölthető, a hangokat szöveggé alakító applikáció biztosított. Teljes izoláltságban voltam két hétig, és majdnem sírva fakadtam, amikor az audiológus bekapcsolta az ideiglenes hallókészülékemet. Jelenleg a Phonak Audeo B-R készülékét használom, és egyszerűen imádom a hallás szabadságát, amit a Phonak tölthető készüléke biztosít!

12 hónappal azután
 

Egy év után is minden nap rejteget kihívást, újdonságot, de büszke vagyok, hogy a hirtelen jött hallásvesztést végtelen rugalmassággal, és azzal a szent elköteleződéssel kezelem, hogy az életet ugyanúgy akarom folytatni, mint ahogyan az volt azelőtt.
Természetesen rengeteg nehéz helyzet adódik. Voltak nehéz pillanatok, melyek igazi kihívást jelentettek, és olykor leküzdhetetlennek tűntek. Ma már ezekre úgy tekintek vissza, mint egyike azoknak, amiket meg kellett, hogy tanuljak, és meg kellet, hogy tapasztaljak. De nézzük, mi az a három legfontosabb dolog, amit megtanultam!

3 dolog, amit a hallásvesztéssel megtanultam
 

1. Az emberek szívesen ismétlik önmagukat
Amikor szembesültem a hallásvesztésemmel, próbáltam azt elrejteni. Nem akartam, hogy az emberek tudjanak róla. Emiatt persze nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, ettől függetlenül viszont úgy csináltam, mintha... Bólogattam, mosolyogtam, nevettem, ha kellett, és próbáltam követni a beszélgetést. Nem voltam túlzottan közreműködő, nem tudtam elmondani mit gondolok, nem tudtam érdemben hozzászólni a témához. Tulajdonképpen gőzöm sem volt róla, miről folyik a szó. Először kínosnak éreztem megkérni az embereket, ismételjék már el újra, miről beszélnek, de aztán rájöttem, minél inkább jelzem és kérem őket, ők annál inkább lesznek megértők, és vonnak be a társalgásba ezáltal. Hiszen minden, amit akartam, csupán annyi volt, hogy én is hallhassam, miről van szó.

2. Gondoskodj a környezetedről
Mielőtt elvesztettem volna a hallásomat, igazi party-arc voltam. Rendszeresen összejöttünk a barátokkal, borozgattunk, beszélgettünk, sztoriztunk. Amikor beütött a krach, nem akartam, hogy elvesszenek ezek az összejövetelek, ezért igyekeztem úgy alakítani a körülményeket, hogy az számomra is komfortos legyen. A helyszínnel kezdtem. Ma már igyekszem olyan helyeket keresni, ahol ha sokan is vannak, van olyan rész, ami nem annyira zajos. Akár nyitott, akár zárt helyen találkozunk, általában mindenhol van egy zug, ami ad egy kis intimitást, én pedig hallom, hogy miről megy a bájcsevej. Próbálok elsőként érkezni, és feltérképezni a terepet, de ha a partnerem esetleg korábban érkezik a találkozóra, egyszerűen megkérem kedvesen, hogy üljünk át egy csendesebb részbe, miközben megmagyarázom kérésem okát.

3. Napról-napra könnyebb
Ez a legfontosabb, amit megtanultam. Hogy napról-napra könnyebb. Még ha vannak is nehézségek, amit nehezen kezelek, már tudom, hogy minden nap egyre könnyebb lesz. Minden nap hoz valami újat, amit a kommunikáció kapcsán tanulhatok. Egy új módszert, új taktikát, hogy könnyebben értsek, és engem is megértsenek.

Az alatt az egy év alatt nem gondoltam volna, hogy egyszer majd újra élvezni fogom az életet; hogy tévét nézek, zenét hallgatok, vacsorázom a családdal, és bandázok a barátokkal. Mindezek persze újabbnál-újabb kihívásokkal állítottak szembe, de ma már tudom, hogyan kezeljem, és élvezzem mindezeket úgy, ahogy azelőtt. Na meg persze nem árt, ha van egy kis technikai segítség, ami számomra a Phonak ComPilot!

Nem fogok hazudni. Kemény volt ez az utolsó 12 hónap. Kőkemény. De a pozitív hozzáállás és a rugalmasság megtanított, hogy semmi sem tarthat vissza. A hallásom folyamatosan változik, lövésem sincs, miért, de azt tapasztalom, hogy a decibelek száma növekszik a bal fülemben, és én bármilyen pozitív változásért hálás vagyok. Bármi is vár a sarkon túl, a dolgok egyre könnyebbek lesznek, és úgy érzem, már bármit le tudok győzni, amit csak elém fúj a sors szele!