Az első rögtön a bimbózó kapcsolat elején adja magát: vajon mikor kellene közölni a partnerrel, hogy nem teljesen jó a hallásunk? Nos, ebben a kérdésben nincs kompromisszum, mindenkinek más a véleménye.

Rögtön az elején vagy kicsit később?
 

Van, aki annak híve, hogy ne áruljunk zsákbamacskát, közöljük rögtön az elején, hogy csökkent hallással élünk. Ez a megoldás valóban tiszta helyzetet teremt, hiszen a másik egyből tudja, mi a helyzet, nem érzi majd úgy, hogy becsaptuk. Nem mellesleg ezzel már a kezdetekkor is nagyon megkönnyíthetjük a kommunikációt, hiszen egyből tudunk segíteni a másiknak abban, hogyan tud velünk hatékonyan kommunikálni. Nem lesznek félreértések, kellemetlen helyzetek.

Ha csak pár randevú után mondjuk el a másiknak, hogy hallássérültek vagyunk, megvan az a kockázat, hogy zokon veszi, hogy eddig nem beszéltünk róla. Másrészről, remélhetjük, hogy már megkedvelt annyira, hogy nem okoz ez problémát. A halogatás oka legtöbbször az szokott lenni, hogy félünk, hogy megijesztjük a másikat a problémánkkal. Legyünk őszinték: ez benne van a pakliban, de megfelelően kommunikálva el tudjuk úgy is mondani, hogy ne tűnjön olyan nagy akadálynak.

Hogyan közöljük?
 

Semmiképpen se jelentsük ki, hogy „siket vagyok”. Még ha ez is az igazság, és ezen nincs semmi szégyellnivaló, egy kívülálló számára, aki semmit nem tud a hallássérültek világáról, ez igencsak ijesztőnek tűnhet. Próbáljuk inkább úgy tálalni, hogy elmondjuk, van egy kis problémánk, ami egyébként nem súlyos, csak igényel némi odafigyelést, mindkettőnk részéről. Ezután el lehet mondani, hogy gond van a hallásunkkal, de ezt már megtanultuk kezelni, így nem feltétlenül okoz problémát.

Ha már túlestünk a vallomáson, folytathatjuk rögtön azzal, hogy elmondjuk a másiknak, hogyan tud nekünk segíteni a könnyebb kommunikációban. Gondolunk itt olyanokra, hogy mindig nézzen ránk, ha hozzánk beszél, hogy lássuk a száját, jól artikuláljon, ügyeljen arra, hogy tisztán beszéljen, és ne használjon fölöslegesen bonyolult mondatokat. Időbe telik persze, de ezekhez hozzá lehet annyira szokni, hogy már nem is kell külön figyelni rá.

Ezek után, ha a beszélgetés jól halad, ki lehet térni arra is, hogy mi az, amit nem veszünk jó néven. Ha például nem hallottunk valamit, ne sajnálja az időt a partner arra, hogy megismételje a szavait. Ne mondja, hogy nem számít, ne degradáljon ezzel. Ha ezekről sikerül nyíltan és őszintén beszélni, valószínűleg a partnerünk is hamar úgy fogja gondolni, hogy ez nem is olyan nagy probléma.

Az tehát, ahogyan közöljük a csökkent hallás tényét, sokkal inkább mérvadó, mint a mikor. Időpont tekintetében minkét verziónak megvan a maga előnye és hátránya, mindenki maga dönt, hogy számára melyik az ideális. A hogyanra azonban érdemes ennél jóval nagyobb figyelmet fordítani.