Kislányként nagyon szerettem babázni, és én voltam a legboldogabb 7 éves a világon, amikor anyukám közölte, kistesó érkezik a családba. A bátyám kisfiút, én kislányt szerettem volna, és mivel akkortájt még nem árulkodtak ultrahangfelvételek a pocaklakók neméről, így az utolsó percig izgulhattunk a szüleimmel együtt. Egy májusi reggelen apa azzal ébresztett, megszületett  a kis húgom, Kinga! Tündéri, göndör hajú kisbaba volt, imádtam vele lenni, így már kisiskolásként „beletanulhattam” egy picit az anyaszerepbe. 

Hárman vagyunk testvérek, és azt hiszem, elmondhatom, szuper gyermekkorunk volt. Hagytak minket kibontakozni, nálam a néptánc volt a nagy favorit. Édesanyám nem győzte vasalni a fellépő ruhákat, köztük a kikeményített sok-sok fodros alsószoknyát. :-) A zene közös pont volt mindannyiunk életében, a bátyámnak még zenekara is volt, én pedig büszkén feszítettem minden fellépésükön a közönség soraiban. :-) Jómagam szolfézsra, zongorára is jártam, pedig akkortájt kezdődhetett a hallásromlásom. 

A húszas éveim elején már csak hallásmaradványom volt, ami csöppet sem zavart, hiszen időközben a jelnyelv is az életem része lett. A férjem nagyothalló, pár év után tudatosan vágtunk bele a családalapításba. 

Hogy féltem-e, milyen lesz siketként Anyának lenni? Nem. Addigra ugyanis beleástam magam a témába, tudtam, hogy van villogó, rezgő babasírás jelző, légzésfigyelő, és bár a hallásom teljesen elvesztettem, a beszédkészségem ép maradt. Láttam, hogy a siket barátainknak sem okoz gondot a gyereknevelés – még akkor sem, ha "siketesen" beszélnek -  így bíztam abban, mi is meg tudunk oldani mindent, önállóan.

Első szülött fiúnk, Dávid 5 és fél éves, hasfájós volt nagyon sokáig. Sokszor este 11-ig is bulizott, a fogzás időszakában pedig nem segített semmilyen csodaszer, csak a cici - de az is csak addig, amíg rajta lógott. :-) Kezdetektől fogva külön szobában aludt, és bár az elején volt bennem egyfajta félelem, mi lesz, ha nem érzékelem a villogást, a jelzőlámpa túlteljesítette önmagát. Szó szerint, ugyanis már egy hapcizásra is kegyetlenül bevillogott, én pedig szaladtam át félálomban a semmiért. :-) A biztonság kedvéért beszereztünk egy rezgő bébiőrt is, ami különösen akkor jött jól, ha elutaztunk valahova.

Dávid halló – az esetek nagy részében, ha a szülő nem hallássérültként született, akkor a siketség/nagyothallás nem öröklődik. Ennek ellenére a kezdetektől beszélek-jelelek hozzá, a kettőt kombinálva. Nagyon korán kezdett kommunikálni, és bizony aranyigazság, hogy jelnyelven hamarabb ki tudják fejezni magukat a babák. Nem véletlenül annyira népszerűek a babajelnyelv-tanfolyamok a hallók körében is! :-) Tökéletesen olvas szájról, és szuperül artikulál, és bár egyébként abszolút türelmetlen, „most-azonnal-akarom”  típus, a velünk való kommunikációban meglehetősen toleráns. És igen, türelemre nagy szükség van mindkettőnk részéről. Ugyebár, jelnyelven nem tudhat még minden szót, és mivel írni sem tud egyelőre, kénytelen hangzó nyelven elmondani, amit szeretne. Itt jön képbe az én szájról olvasási készségem, ami ugyan nem rossz, de ha fáradt vagyok, a legegyszerűbb mondat is kifoghat rajtam. És akkor a gyerek elmondja még egyszer, még egyszer, és még egyszer, empatikusan. Próbálja valahogyan eljelelni is, de néha – szerencsére ilyen ritkán fordul elő - így sem értem. Ő viszont próbálkozik kitartóan, mutatja úgy-ahogy. Ilyenkor annyira meg tudom sajnálni, biztosan neki sem lehet könnyű.

Az óvoda is fordulópont lehet az életükben, amikor tudatosul bennük, hogy az Ő anyukájuk "más", mint a többi, szinte egészen biztos, hogy a csoporttársakkal is beszélgetnek erről a maguk kis nyelvén. :-) Amikor Dávid középső csoportos volt, érzékenyítő órát tartottam a csoportjuknak, ami azt jelenti, hogy egy óra keretében játékos formában vezetjük be a gyerekeket a fogyatékkal élők világába. Egyúttal betanítottam nekik Gryllus Vilmos „Gyújtsunk gyertyát” című dalát jelnyelven. A karácsonyi ünnepségen felemelő érzés volt látni a jelelő kis kezeket! :-) Tavaly pedig az én kis 5 évesem tanította be a többieknek a "Kiskarácsony nagykarácsony" dalt, mindezt úgy, hogy sejtelmem sem volt róla. Fantasztikus meglepetés volt, ezért is megéri „kétnyelvűnek” nevelni a gyermekeim! :-)

A hallássérült szülők halló gyermekei a legtöbb esetben ösztönösen segítenek a szüleiknek, szólnak, ha csengetnek, ha sír a kistestvér, ha fúrnak a szomszédban, illetve sokan válnak közülük amolyan kicsi jelnyelvi tolmáccsá: fordítanak, ha látják anyuka értetlen tekintetét. Dávid is ezt teszi, például amikor a kis csoporttársai beszélni kezdenek hozzám, és én nem értem.

Mi ugyan „speciális” eset vagyunk, mert hangzó nyelvet is használunk itthon jelnyelvvel vegyítve, de a kizárólag jelelő családba születő halló gyerekeket a nemzetközi szakirodalomban CODA (az angol Child of Deaf Adults megnevezés rövidítéseként) gyerekeknek nevezik. Tudtad? :-)

Második gyermekünk, Ádám tavaly nyáron született, a kórházban töltött napok gyakorlatilag alvás nélkül teltek. Éjszakára mellettem maradhatott a baba, és míg a többiek a csecsemőkocsi kiságyban altatták az újszülöttüket, én inkább magam mellé tettem, és minden mozdulatára kipattant a szemem. Próbáltam ugyan hallókészülékben aludni, de odabent az semmit sem ért, mert a szobatársak kisbabái is felváltva sírtak. :-)

Eddig csak egy hallókészüléket tartottam szükségesnek, zavart, ha mindkét fülemen volt hallóka. Most viszont két erős hallókészülékkel újra felfedezem a hangokat, számtalanszor kicsúszik a számon a kérdés: „ez mi volt”? Dávid erre is válaszol készségesen, tanítja anyucit hallani. :-) A babasírás jelzőnk újabban nappalra be sem kapcsolom, ha kettesben vagyunk itthon Babucival, mert már a gügyögésére is érzékenyen reagál a hallókám, még mosogatás közben is. Persze vannak, amik így is elbizonytalanítanak, ha pl. ha szörcsög a baba, azt leginkább csak úgy érzem, ha ráteszem a kezem a hátára/orrnyergére, és az sem biztos, hogy az első igazi, kimondott szavát hallani, érteni fogom. 

Siket szülőként halló gyermeket nevelni valóban nem könnyű. Dávid nagyon szeret beszélgetni idegenekkel, például ha tömegközlekedési eszközön utazunk, és olyankor hiába figyelek, nem tudom leellenőrizni minden szavát, nem tudom azt sem, épp sértegeti-e az illetőt vagy nem. Ők még annyira őszinték, ugyebár?! :-) Vagy amikor a kis barátaival játszik felszabadultan, esetleg elhangzik egy-két csúnya szó, azt sem hallom, így rászólni sem tudok. Talán épp akkor nézek büszkén, mosolyogva, amikor nem kellene. :-)

Hallásállapot ide, vagy oda, ez senkit sem akadályozhat meg abban, hogy az élete még több értelmet nyerjen, és szülővé váljon. :-)

 

- Seres-Kormány Anita írása