Nem volt ez másképp nálunk sem. Apám rosszul hallott, de minden létező eszközzel igyekezett ezt eltitkolni. Nemhogy hallókészüléket nem hordott, nem is beszélt róla soha, és úgy tett, mintha semmi baja nem lenne. Persze mind tudtuk, hogy van, hiszen ezt elég nehéz eltitkolni. Csak épp nem beszéltünk róla. Hogy ebből mit tanultunk meg? Azt, hogy a csökkent hallás egy rossz, szégyellnivaló dolog, amit el kell rejteni.

Az sem javított a helyzeten, hogy anyám rendszeresen tett megjegyzéseket halkan a háta mögött, „úgysem hallja” jelszóval. Ha nem hallottuk, a legnagyobb nyugalommal megismételte. Ez megalázónak, lenézőnek tűnt, valószínűleg az is volt. Csoda ezek után, hogy amikor felnőttként elkezdtem a halláscsökkenés jeleit észlelni magamon, mindent megtettem, hogy ezt más ne vegye észre? Elborzadtam a felismeréstől, és azonnal azzal voltam elfoglalva, hogyan titkolhatnám ezt el. Aztán gyerekeim lettek.

Min változtattak a gyerekek?
 

Mivel a hallásvesztésem egyértelműen genetikai eredetű volt, aggódni kezdtem, hogy a gyerekeimet is érinteni fogja a probléma előbb vagy utóbb. És mivel ez semmiképpen sem kizárható, elkezdtem azzal foglalkozni, hogy mit tehetek azért, hogy ezt ők minél kevésbé éljék meg tragikusan, ha valóban előkerül a probléma. És itt ért a felismerés: ha tőlem azt látják, amit én az apámtól, hogy a hallásvesztés szégyellnivaló, és titkolni kell, akkor így is fogják érezni. Nálam a kulcs, nekem kell megmutatnom, hogyan is kell ezt méltósággal és természetesen kezelni.

Miben kellett változnom?
 

1. El kellett fogadnom, hogy ebben is példakép vagyok, még akkor is, ha nem állok rá készen. A gyerekeim engem fognak utánozni, nekem kell megmutatnom, hogy a hallásvesztés nem tragédia, és lehet normálisan is kezelni.
2. Elkezdtem beszélni róla. Egy teljesen természetes beszédtéma a családunkban a hallásvesztésem. A gyerekeimmel beszélünk arról, hogy mit hallok és mit nem, és hogyan tudnak minél hatékonyabban kommunikálni velem.
3. Nem kell tökéletesnek lennem. Nem hallok jól, és akkor mi van? Meg kellett értenem, hogy senki nem várja el tőlem, hogy tökéletes legyek, legfeljebb én magamtól. A családom akkor is szeret, ha romlik a hallásom.
4. Ez nem csak engem érint. Át kellett látnom, hogy ez a helyzet nem a magánügyem, az egész családomat érinti. A hallásvesztésemen keresztül a gyerekeimnek megtaníthatom, hogy senki sem tökéletes, de ha együtt, szeretetben összedolgozunk, át tudjuk hidalni a nehézségeket – és ez egy elég fontos üzenet.

Így történt, hogy a gyerekeim tanították meg, hogyan fogadjam el a hallásvesztésemet. Mivel nekik automatikusan a legjobbat akarom, át kellett gondolnom ezt a helyzetet. Ha öröklik a problémámat, azt akarom, hogy ők is elbújjanak, szégyenkezzenek? Nem, azt akarom, hogy magabiztos gyerekek, majd felnőttek legyenek, akik elfogadják magukat. Ehhez azonban először nekem kellett saját magamat elfogadnom, ami a gyerekeim nélkül valószínűleg nem sikerült volna.