Az emberek hajlamosak elfelejteni, mennyi mindenért lehetnek hálásak az életükben. Sokan nem tudnak köszönetet mondani, talán mert attól félnek, gyengének mutatkoznak, pedig pont az ellenkezője történik: bátor dolog kifejezni a hálánkat! Nem mellékesen, ez az érzés javítja önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunkat, kiegyensúlyozottabbá tesz. A jó és a rossz tapasztalataink tesznek minket azzá, akik vagyunk, mi több, a negatív dolgokat idővel pozitívvá formálhatjuk, hiszen ahogyan mondani szokták: „minden rosszban van valami jó” és persze semmi sem történik ok nélkül. :-)

Köszönetet mondani nem nehéz. Én most mégis nézek magam elé hosszú percek óta, hiszen ha mindent leírnék, amiért hálás vagyok, ha mindenkit megemlítenék, akiknek köszönettel tartozom, akkor egy többrészes regény lenne a végkifejlet. :-)

Köszönetlavinámban első helyen természetesen a szüleim állnak, nekik köszönhetem, hogy az Univerzum tagja lehetek, hogy szépen neveltek, taníttattak, különórákra járattak, és lehetőségeikhez mérten sok mindent láthattam, átélhettem. Mint a legtöbb kamasz/fiatal felnőtt én is csináltam butaságokat, amiktől nyilvánvalóan égnek állt a hajuk (apa szerencsére nem őszült meg, úgyhogy valamit biztosan jól csinálhattunk). :-) Bármit tettem is, sosem fordultak el Tőlem, tudtak megbocsájtani, én pedig most, hogy jómagam is szülő vagyok, még jobban értékelem mindazt, amit értem és a testvéreimért tettek. Krisztián, a bátyám 4 évvel idősebb, a húgom –Kinga- 8 évvel fiatalabb nálam. Büszke vagyok rájuk, arra, amit elértek, és hálás vagyok azért, hogy a mai napig számíthatunk egymásra! 

Miután gyermekkoromban kiderült, hogy hallássérült vagyok, a szüleim beutazták velem fél Magyarországot, bízva abban, hogy valamelyik csodadoktor segíteni tud. Javulás ugyan nem történt egyetlen esetben sem, de azért köszönöm nekik is, hogy megpróbálták, és tudatosították bennem/bennünk, hogy ez egy visszafordíthatatlan állapot. Így ha szép lassan ugyan, de megtanultam elfogadni a helyzetet, végzős gimnazistaként már a hallókészüléket is felvettem néha-néha. Akkor persze még jól elrejtve a hajzuhatagom alatt. :-) Inkább „egyéni” barátnőim voltak tizenéves koromban, társaságban sajnos teljesen elveszettnek éreztem magam. A legkitartóbb, leghűségesebb barátnőm Mariann, Ő már idestova 23 éve elviseli minden hülyeségem. Sem a hallásállapot (Mariann halló) sem a 240 km távolság nem akadály, de természetesen köszönettel tartozom a telefonnak és az internetnek is, mert így bármikor, gyorsan elérhetjük egymást. :-) Említésre, köszönetre méltók a közelebb lakó halló és hallássérült barátnőim is, akikre ugyancsak számíthatok, és akikkel szintén önfeledten tudok nevetni! :-)

Köszönöm a jelnyelvnek, hogy 17 éve belépett az életembe, megtanított kiteljesedni, befogadni az akkor számomra teljesen új világot, általa tagjává váltam a siketek/nagyothallók jelnyelv-használó közösségének. Köszönöm a SINOSZ-nak hogy kiélhettem a bennem felgyülemlett szervezési hajlamot, belekóstolhattam a nemzetközi ifjúsági táborok, közgyűlések világába, a Sportszövetségnek, hogy viselhettem a címeres mezt és siketlimpikonná válhattam! A sportnak köszönhetem, hogy kitartásra, küzdeni akarásra nevelt, és megtanított elesni, felállni, veszíteni és győzni.

10 éve része az életemnek a férjem, akinek biztosan nem könnyű alkalmazkodnia hozzám, hiszen állandóan pörögnék, újabbnál-újabb kihívásokat keresek, és addig nem nyugszom, amíg a kitűzött céljaim el nem érem. Norbi, köszönöm, hogy így is szeretsz, és elviselsz! :-) A gyermekeinknek -Dávidnak és Ádámnak- hálás vagyok azért, mert átformálták az értékrendem, újra tanulom velük az Életet, Nekik köszönhetően észreveszek olyan apróságokat, amiket már elfeledtem. Egyszóval, megszépítik a mindennapjaink! 

Nem maradhat ki a felsorolásból egy új hóbort, a futóbabakocsis őrületem sem. Egy piros Thule Urban Glide is életem része lett idén márciustól, Ádám és én is imádjuk, több száz km van már mögöttünk! Ha a Hekki Kft nem szponzorálna, illetve a Fuss Babakocsis anyukák-apukák nem motiválnának, egy fantasztikus sporttal/életérzéssel szegényebb lennék. :-) Köszönöm Nekik!

A PHONAK-nak is hálás vagyok, hogy a Naída (termék)családjuk abszolút befogadott és hangok újra kétoldalról támadnak. A Pannon Halláscentrum jóvoltából ráadásul a zene is újra teljes hangterjedelemben része az Életemnek a ComPilotnak köszönhetően! Egy halló embernek talán természetes, én mégis hálás vagyok a különböző zajokért, hogy hallhatom, persze kizárólag hallókészülékkel: az esőkopogásért, az óraketyegésért, a vízforraló zubogásáért, az égve hagyott autólámpa figyelmeztető jelzéséért, a babasírásért, a kimondott gügyögő hangokért, a nevetésért, a lemerülő babasírásjelző csipogásáért, a kutyaugatásért, a szirénáért, a susogó szél hangjáért, a billentyűzet kopogásáért, némelyik eladó érthetetlen motyogásáért. :-D

Néha valóban jó elvonulni a csend fogságába, teljesen megértem azokat is, akik nem viselnek hallókészüléket. Titkon reménykedem benne, hogy a hallókát mindegyikük kipróbálta, csak talán nem vált be náluk, vagy ahogy Kriszta barátnőm mondja: „semmit sem hallok vele”. 

Cikáznak a gondolataim, repkednek a dolgok, nevek a fejemben, sok-sok apróság mellett megannyi ember megérdemelné, hogy megemlítsem, köszönetet mondjak Nekik. A PHONAK köszönet-kártyái erre a célra tökéletesek, igyekszem minél többet felhasználni belőlük! :-) Te megtetted már? ;-) 

 

- Seres-Kormány Anita írása